Epilógus
JongHyun nehézkesen vette rá magát, hogy ellátogasson a temetőbe, fivére sírjához, ám lelke mélyén régóta szeretett volna elmenni bátyjához. Felöltötte álcáit, majd egyetlen szó nélkül távozott otthonából, s taxiba ült, hogy ne keltsen feltűnést. Némán kifizette a fuvardíjat, majd a lenyugvó nap sugaraival övezve, nekiindult megkeresni a régen látott sírhelyet. Kezeit zsebébe dugta, sapkájával egész homlokát eltakarta, ahogyan maszk mögé rejtette ajkait is. Egyedül sötétszín szemei látszottak ki arcából, pusztán azért, mert nem tudott napszemüveget venni a félhomályban. Lehajtott fejjel bandukolt a márványok között, azonban az utolsó kanyarnál megtorpant. Valami megmagyarázhatatlan érzés azt sugallta a fiúnak, hogy végre emelje fel a fejét, és úgy folytassa tovább útját. JongHyun pupillája majdnem a duplájára dülledt, ahogy meglátta Fivére nyughelyénél eltűntnek hitt szobalányát. A szíve a torkába ugrott, mellkasa összeszűkült a rátörő érzéstől, gyomrában pillangók reppentek szét
